Marshall Gardner 27 oldalt szentel könyvéből az előbolygóknak, jobban ismert nevükön, a csillagködöknek. Íme néhány megjegyzése:

„A színképelemző rejti a választ… A színképelemző biztosan bizonyítja, hogy a csillagköd az nem csillagokból áll. .. Az átlagos csillagködnek csodálatos héjszerű váza és egy központi csillaga van… Egy kutatás melyet a színképelemzővel és a Lick-i 90-cm-es teleszkóppal végeztünk a forgás jeleiért… Azonosítható bizonyítékai találtattak a forgásnak …”

A 63. oldalon bizonyítékként, hogy az üstökösök a pusztulás folyamatában lévő bolygók, Gardner ezt írja: „Hecter MacPherson elmondja könyvében A modern asztronómia románcában, hogy a nagy 1811-es üstökös, amelynek 16 millió km hosszú és 2,2 millió km széles csóvája volt, olyan középpontja volt, amely Herchell mérései szerint csak 685 km átmérőjű volt. A Donáti üstökös, amelyet a Florence obszervatóriumból észleltek 1858-ban, olyan magja volt,, amely ’a sarkcsillaggal egyenlő fényerősséget mutatott, és amely 1000 km volt átmérőjében’… Még az emberiség rövid élettartama alatt is üstökösöket láttak feltűnni és eltűnni.”

A sok Mars megfigyelés alatt, több beszámoló mellett, amelyek a Mars gyors méretváltozásairól beszélnek Gardner rámutat: „ A fény a Mars sarki területéről egyenesen fényesség a bolygóból mivel ez a fény éjjel megfigyelve sárga, bármilyen más fény, egy visszaverődés a havas felszínről vagy homokos vagy hegyi területekről, fehér lenne.”

A 80/A oldalon Gardner bemutat nyolc kiváló fényképet a Marsról, amelyet a Yerkes obszervatóriumban vettek fel és amelyek megmutatják:”… A bolygó felszínen túlra vetül az úgynevezett hósapka, amely minden lehetőségét kizárja annak, hogy jég vagy hó legyen.”

G. Normann Lockyer angol csillagász, a Királyi Csillagászati Egyesületnek írott beszámolójában: „A havas terület időnként olyan fényes volt, akár az újhold sarlója, úgy tűnt, hogy a bolygó körvonalain túlra vetül. Ez a látvány gyakran volt látható: Egyik esetben a hófolt úgy világlott ki a köddel borított bolygóról, mint a csillagköd központi csillaga…Az fényességében pontosan olyan, ahogy a mi sarki fényünk nézne ki, ha a Földet nagyobb távolságról figyelnénk. A fény ugyanaz mindkét esetben”.

Sántít a hivatalos álláspont, amely el akarja fogadtatni a jeget, a havat vagy a fagyott széndioxidot a marsi sarkok részeként; képzeljük el az ő gondolatukat a Vénusz esetében. Saját bevallásuk szerint a hőmérséklet a Vénuszon meghaladja a 460 fok C-t, – pont megfelelő hely egy jégsapkának! –

Vagy csak véletlenül, vagy direkt, a Nemzeti Légköri és Űradminisztráció sugárhajtómű laboratóriuma kibocsátott néhány különleges radarletapogatásos fényképet a Vénuszról 1989 elején. Egyike ezeknek a közeli felvételeknek, melyen a felhőn áthatoló radar kiváló tisztaságban tette láthatóvá az északi sarki nyílást, a Discover 1989 áprilisi számának borítójára csak úgy oda volt vetve.

 …A sarki nyílások majdnem mindig egy vastag felhő réteggel vannak borítva, ez magyarázza meg azt, hogy amikor műholdról nézzük, a nyílások éppúgy néznek ki, ahogy kinéznének, ha tényleg azok a mesebeli sarki jégsapkák lennének, amelyek a hivatalos álláspont szerint a Föld sarkain vannak.

Térjünk vissza a Földre! Természetesen a sarkkutatások három legnagyobb úttörője közé biztosan tartozó Dr. Fritdjof Nansen az éljenzett norvég tudós, sarkutazó. Lehet, hogy a legérdekesebb expedíció, amit valaha is a sarki területekre vezettek, Nansené, amelyet a 679 oldalas, kétkötetes munkájában örökített meg, melynek a teljes címe: „Legtávolabbi Észak: A Fram nevű hajó kutatóútjának története 1893-96-ig és Dr. Nansen és Johannsen hadnagy 15 hónapos barangolásai”. A 120. Oldalon, amikor a 13 fős legénység már elérte a 77. szélességi fokot, Nansen megfigyelte: „Furcsa érzés volt észak felé vitorlázni a sötét éjjelen ismeretlen földek felé egy nyílt hullámzó tengeren, ahol se hajó, se csónak nem járt előttünk. Lehettünk volna több száz km-rel arrébb is délebb vizeken, a levegő olyan enyhe hőmérsékletű volt szeptember közepéhez képest ezen a vidéken. Nem láttunk ’semmi mást, csak tiszta, üres vizet’– ahogy Henriksen válaszolta az árbockosárból, amikor felszóltam neki… Kevesen gondolnák azt otthon Norvégiában, hogy mi most csupasz vízben vitorlázunk a sarokra…Majdnem meg kell magamtól kérdeznem, hogy nem-e egy álom-e ez. Az áramlat ellen kell menni először, hogy tudjuk, milyen az, ha valaki az áramlattal halad.”

Az északról való tudás másik nagyobb terjesztője az Egyesült Államok hadnagya, később tábornoka, Adolphus Greely. Más sarkkutatókhoz hasonlóan a Lady Franklin Öböl-expedíció igazán zord, hideg körülményekkel találkozott a sarki terület alacsonyabb részein, de kevésbé kegyetlen időjárással, ahogy közeledtek a 80. szélességi fokhoz, és különösen enyhével, a 80. szélességi fok után. A 369. oldalon, amikor csapatuk elérte a 81. szélességet, miközben térképet készítettek a seregnek, az Ellesmere szigeten, Greely hozzáfűzi:” Abban az időben egy igen meleg szél fújt’belülről’ és a hőmérséklet jóval 5 fok C fölött volt.” Szóhasználatában a belülről még pontosabb volt, mint ahogy ő ezt gondolta. Egy példa, hogy milyen erősen befolyásolják a belső meleg szelek a távoli észak külső hőmérsékletét, az bemutatásra kerül ebben a részben a 192. oldalon, amikor a szelek régóta délről fújtak:

” Február 16-án, a hőmérő kiengedett, miután 16 napon és 5 órán keresztül folyamatosan be volt fagyva”. Ez a leghosszabb idő, amit rögzítettek, amíg a higany fagyott állapotban volt.

Dr I.J.Hayes az Egyesült Államok nevű vitorlásáról a távoli északi utazásáról a „Nyílt jeges tenger” c. művében ír. Ők teljesen és totálisan meg voltak zavarodva a megmagyarázhatatlan hőmérséklet-növekedéstől, mikor a sarkvidéki szél folyamatosan északról fújt. Amikor november első két hetének nagyobb részében egy erős északi szél visszatartotta őket, Hayes megfigyelte, hogy a kezdeti nagy jégdarabok után nem jött több. Hozzáfűzi:” November 13: Rosszabb és rosszabb. A hőmérséklet megint emelkedett. A fölső fedélzet újból olyan, mint egy tropikus eső alkalmával… November 14: A szél közel 24 órája fúj észak-keletről és a hőmérséklet még mindig kitart…Elegem van a találgatásokból. Egy meleg szél mer de glace tréfálkozik az elméleteimmel és éppúgy sutba dobja a bölcselők teóriáit.”

Az Advance és a Rescue hajók orvosa Dr. Ellisha Kent Kane lejegyezte a kiterjedt északi sarki tapasztalatait a „Sarkkutatások Sir John Franklin keresésére”c. művében. Tapasztalatok, amelyek a 82. szélességi fokra vonatkoznak: Az expedíció olyan északra haladt, amennyire ez praktikus volt hajóikkal és akkor, amikor a jég mennyisége a továbbhaladást akadályozta, vagy legalábbis veszélyessé tette, a sark irányába utazásukat hótalpakon folytatták. De ahogy más északi sarkkutatók azelőtt is és azóta is csodálkoztak, hogy a továbbjutásukat akadályozta az eseti nyílt sarki tenger megjelenése. Ő azt írja: ”Ez lehetetlen, újra nézve a tényeket, amelyek ezzel a felfedezéssel összekapcsolódnak: –az olvadt hó a köveken, a tengeri madarak csoportjai, a korlátozott, de mégiscsak fejlődő növényi élet, a hőmérő higanyszálának emelkedése a vízben – ez elég arra nézve, hogy ne legyünk szkeptikusak egy enyhébb időjárás kérdésében a sarkkörhöz közeledve. Ez egyetlen nyitott dolgot hagy: Mi az oka a nyílt víznek?”

Kb. 130 évvel később Vlagyimir Sznyegirev orosz kutató „Sítalpakon az északi sarkra” című művében, 1985-ben így ír: „Május 9-én átkeltek a 86. szélességi körön… Valóban furcsa volt a dolog. Azt hihette volna az ember, hogy ahogy közelednek a sarokhoz, a jég egyre szilárdabb, erősebb és vastagabb lesz. De a valóságban ennek épp az ellenkezője történt. Minél közelebb jutottak céljukhoz, annál gyakrabban találkoztak nyílt vízzel…”

Richard Byrd admirális első útjáról az Antartktiszra „A Fal mögött” c, könyvében Eugen Rogers rögzíti azt a különleges eseményt, hogy a szél, amely a sarok felől fújt, a következőket hozta: „A hőmérséklet olyan gyorsan változik, hogy három nap alatt a legalacsonyabb rögzítettől –10 fokra emelkedett. Ez egy 50 fokos változást jelent, – oly nagyot, amely az évi változás Amerika keleti partjainál…”

Könyvének 144. oldalán Nansen felkiált: „Minap ugyanaz a nyílt csatorna volt északra és mögötte nyílt tenger olyan messzire, amíg csak a szem ellát! Mit jelenhet ez?” A 79.szélességi foknál rögzítette a 197. oldalra:”…északi szelet hozva. Érdekes, hogy mindig hőmérséklet-emelkedést hoznak ezek az erős szelek. Egy déli lassú szél általában csökkenti, míg egy közepes északi emeli a hőmérsékletet.” A nagyon távoli, 86. szélességi fokot elérve, Nansen így ír a 391. oldalon: „Először volt terhemre a meleg, a Nap igen kellemetlenül égetett.”:”… múlt éjszaka nehezen tudtam aludni a hőségtől.” Több hónappal később Nansen és Johansen visszafelé tartottak a Framra, de még mindig a 81. Fok fölött voltak, amikor ezt írta az 527. oldalon: „Furcsa, csak 12 fok hideg van december közepén! Azt képzelhetnénk, hogy majdnem otthon vagyunk…” A 407. oldalon