Elterjedt hiedelem a nyugati kultúrkörben, hogy az első tudományosan megalapozottnak mondható világkép az ókori görögökhöz fűződik. Ez a hiedelem meglehetősen igaztalan, mert a többi kultúrkör világkép-alkotó eredményeit másodlagos jelentőségűnek ítéli. Barbár módon azt a teljesebb világképet is megtagadja, amiből ő maga született. Tény azonban, ez a nézet valótlan, alaptalan. Kimutatható ugyanis, hogy az ókori görög gondolkodók mai szemmel is legnagyszerűbb gondolatai többnyire más magaskultúrákból, elsősorban az ókori Kárpát-medencéből és Közép-Ázsiából származtak. Maga Diogenes Laertius is „A kiemelkedő filozófusok élete” c. alapvető művének első sorában megemlékezik a közkeletű, korabeli vélekedésről (i.u. 200 körül), hogy a filozófia a nem görög („barbár”, idegen) népeknél keletkezett, pontosabban, a mágusoknál. „Vannak, akik azt mondják, hogy a filozófia tanulmányozása a barbároknál kezdődött. Indokolásul felhozzák, hogy a perzsáknak vannak mágusaik, a babiloniaiaknak vagy asszíroknak káldeusaik, az indiaiaknak gimnoszofistáik…” A görögök tudása, amint tudjuk, több mint ezer éven át be volt tiltva Nyugaton. A reneszánsz utáni első alapos összefoglaló szerzője, Stanley (1651, 250) szerint “A mágusok részrehajlás és előítéletek nélkül dolgoznak…A legősibb tanító nemzetség, törzs, kétségbevonhatatlanul”. Vajon a hunoknak voltak mágusaik? Kutassunk fel néhány mélyreható gondolatot, hogy képet alkothassunk a hunok gondolkodásáról, tudományos életének színvonaláról.

Thalész, az első görög filozófus maga is bevallotta, hogy ismereteinek jó része a Keletről származik. A föníciaiaktól és az egyiptomiaktól vette át matematikai, csillagászati és geometriai ismereteinek alapjait. A görög filozófia, kultúra szinte minden jelentős alakja járt az ókori Keleten - például Szolón, Phereküdész, Pitagorász, Platón és Démokritosz is.

A korai sztoikusok csaknem mindegyike Szíriából, az akkori pártus birodalom egyik tartományából származott. Tarn (1952, 287) káldeus hatást gyanít a sztoicizmusban. A sztoikusok istent úgy határozták meg, mint a világ tűzből álló elméjét. 

Bertrand Russell szerint „Az emberiség történetében alig akad olyan meglepő és nehezen megmagyarázható tény, mint a görög civilizáció kialakulása”. Mivel pedig a görögség jellegzetességei a homéroszi alapokra nyúlnak vissza, ezeket kell megvizsgálnunk. Kirk, Raven, Schofield (1998) szerint „az a homéroszi elképzelés, amely szerint a lélegzet-lélek a test anyagtalan képmása, melynek ő kölcsönzi az életet, s annak halála után nyomorult, vértelen árnyként bolyong a Hádészban, ismertebb annál, semhogy itt beszélni kellene róla. Valószínűleg Pitagorász (i.e. 582-500) volt az első görög, aki a léleknek kimondottan egyfajta morális jelentőséget tulajdonított.” De ha a görög gondolkodásban Pitagorász előtt a lélek „a test füstjeként” csak mellékes szerepet játszott, akkor honnan vette Pitagorász a lélek halhatatlanságának, erkölcsi, sőt, kozmikus jelentőségének tételét?

Dodds (1951) alapvető művében a szkítáknak tulajdonítja a lélek erkölcsi fontosságának eszméjét. Bizonyítékai alapján „Szkítiából a Helleszpontoszon át jutott (a lélek erkölcsi lényegének) puritán eszméje az ázsiai Görögországba, talán a Krétában túlélő minószi kultúra maradványaival egyesülve, majd a messzi Nyugatra Pitagorász közvetítésével”. De hogyan jutott Pitagorász a szkíta lélek-eszme ismeretéhez? Hérodotosz (szül. i. e. 484) szerint a görög kultúrára jelentős hatást gyakorolt a tőlük északra elterülő Szkítia kultúrája. Apollón, a Nap Istene, a bölcsesség, a fény istene, az Élet Forrása a „hüperboreus” (a görögökhöz képest északi) nép, a szkíták révén került a görög mitológiába. Szkítia az i.e. 7. századtól került közvetlen kapcsolatba Görögországgal a kereskedelem kiszélesedésével. Nemcsak az ókori hét bölcs egyike, Anacharsis volt szkíta származású, de egy egész sor látnok, vallási tanító tűnt fel Északról, Szkítiából, köztük is az egyik legjelentősebb Abarisz (Abar). Abar a szkíta Apollón mágus papja volt. Neve alatt sok jóslat és bűvös mondás keringett a görögök között. Suidas görög krónikaíró (Adler, 1971, 262) szerint Pitagorász a szkíta Abar (ill. Avar; ugyanis az ógörög “b” az i.u századokban “v” hangértéket vett fel az újgörögben) tanítványa volt. Valóban, így Pitagorász nemcsak a lélek „a görög kultúrától teljesen idegen” erkölcsiségének eszméjét tanulhatta el Abartól, a szkíta mágustól, hanem a szkíta magaskultúra sok egyéb alapeszméjét is. Maga Dodds még úgy gondolja, hogy Pitagorász csak lélek-felfogását kölcsönözte a szkítáktól, de egyéb alapvető tanait, a számok természettudományos jelentőségéről és a kozmikus harmóniáról már magának Pitagorásznak tulajdonítja. Dodds szerint tehát Pitagorász három alapvető tantétele: 1.) a lélek halhatatlan, és tetteink lényegi meghatározója az erkölcs kell legyen; 2.) a számok alapvető szerepet játszanak a Természet megismerésében; 3.) a Kozmosz harmóniára törekszik. Fontos azonban tisztázni, hogy Pitagorász kozmosz-felfogása ismét alapvető szakítást jelent az addigi görög felfogással. Jaeger megállapítja, hogy a Kozmosz spirituális felfedezése radikális törést jelent az akkori vallásos hiedelmekkel. A Kozmosz fogalmának megalkotása Platón szerint egy ismét csak nem-görög eszméből ered, és ez a létezők társ-lényegűségének eszméje. A görögök magukat a Természet és az emberiség fölé igyekeztek helyezni, a többi nép számukra „barbár” volt, és mint láttuk, a Természet előttük merőben anyaginak, tárgyinak tűnt fel, önálló lényegiség, szellemiség nélkül. A bölcs emberek (a mágusok) viszont „azt mondják, hogy a menny és a föld, az istenek és az emberek hasonlósággal, szeretettel, rendezettséggel és igazságossággal egymáshoz kötöttek, és ezért az Egész-nek a Kozmosz nevet adták”. Az ember tehát kozmosz-lényegű, és a Kozmosz élet- és értelem-lényegű. A Kozmosz fogalma egyesíti magában a világ egészére kiterjedő rendet, elrendezettséget, szerkezeti tökéletességet a szépséggel – a Kozmosz, a Világegyetem szembeötlő rendezettsége egyben legtündöklőbb ékessége, mert átfogó értelmet, jelentőséggel telítettséget hordoz. Egy ilyen, erkölcsi felfogásunkat és érzésvilágunkat gyönyörűségével megindító világ-felfogás valóban lényegi eltérést jelent a görög materiális naturalizmushoz képest; különösen, ha észben tartjuk, hogy az angolszász nyelvterületen naturalizmusnak nevezett felfogásnak a magyarban az anyagelvűség felel meg. Az angolszász fogalmi körben ugyanis a naturalizmus az isten nélküli világ, és ha az isteni fogalmába ma már beleértik az értelmi, érzelmi, szellemi létkört egyaránt, akkor az isteni elvétele után a világból nem marad más, csakis az anyagi. Pitagorász tehát a Kozmosz fogalmának bevezetésével ugyanolyan lényegi újdonságot hozott be a görögségbe, mint a lélek erkölcsi szigorúságú felfogásával. A pitagorászi lélek-felfogásban az emberi lélek bensőséges kapcsolatban áll az élő és isteni természetű Világegyetemmel. Az embert az Isten tulajdonának tekintették, ezért az élet rendkívüli, isteni jelentőségű, és ennek megfelelően a helyes életvezetés rendszeres képzést igényel.

Porfiriusz és Klement Alexander ókori történetírók nyomán Diogenesz Laertiusz (i.u. 200) megírja, hogy Pitagorász Föníciában káldeus papoktól tanult, sőt Káldeába is elutazott és a mágusokkal is találkozott. Alexander szerint Pitagorász azt tanította, hogy az emberi élet legnagyobb jelentőségű eseménye, hogy a jónak vagy a gonosznak nyerjük-e meg magunkat és embertársainkat. Pitagorász vallotta, hogy minden él, és hogy az igazságnak eskü ereje van.

grandpierre.hu